4
Emberi közelségből

A hangszórókat kezdik leszerelni
a költők; hangjuk emberi
közelségből kezd felremegni,
s ha megszólalnak, már az ember
leheletüket érezi.

Jöjjetek közel, szólítsatok néven,
csak egyenként beszélgetve elébb.
Nem hangzik messze, de könnyebben ér el
a szívünk mélyére a halk beszéd:
a szerelem is egypár halk igével
remeg fel, amikor legjobban ég;
minden igaz szót megfontolva érlel,
csendesen mond ki az emberiség.

Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok,
hogy hallatsszon a hangotok,
ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy
a lármán túlharsogjatok:
– hajoljatok az emberek arcához,
s közelről, halkan szóljatok.
Mielőtt meghalok

Mielőtt meghalok, még fulladásig
  szagolom ezt a keserű szegfűt;
mielőtt meghalok, még megiszunk
  egy szimplát állva együtt.
Mielőtt meghalok, még felhív sok barát,
  sok elfelejtett ismerősöm,
kinek egy kézfogását, mosolyát
  vagy kéziratát őrzöm.
Mielőtt meghalok, még utoljára
  majd elutazom egyszer
nyíló falukba, felpántlikázott
  sörényű szelekkel.
Mielőtt meghalok, még kinyitom
  az ablakom, az égre nézek,
s a lelkem elviszi egy tavaszba hívó
  nyers-szavú vadliba-ének!

Mielőtt meghalok! – de addig elszánt
  fájdalmaimmal ölelkezve – élek!
mintha az életem a másik órában
  érne szomorú véget.
Énnekem minden órám a végső,
  egyetlen óra;
minden csókom olyan, mintha
  az utolsó csókom volna.
Úgy nézek égre, földre, nőkre,
  szemekbe, csillagokra,
mint üveges szemmel a búcsúzó,
  ki int már haldokolva.
Mint elítéltnek a végső kívánság,
  az utolsó pohár bor:
az énnekem az óra, perc,
  s nem veszem el a számtól.
Vak félelem

Már permetezve hull az alkonyat,
sötét dallamokra figyel a levél,
halk léptekkel megérkezik és tapogat
a vak félelem, – botja hófehér.

Belém karol, szorít és könyörög,
s én tipegek vele széles utakra.
Néha megáll és reszkető keze
borzongatón az arcomat kutatja.
170-170

Hangosabban? Nem érteni?!
– Halló! ha felkél még a Nap,
próbáljanak ébreszteni,
hogy feltámasszam magamat.

Adják vissza eszméletem,
mit mérgekkel elaltatok,
keltsék fel lelkiismeretem,
és a sok kis bűntudatot.

Figyelmeztessenek a sok
határidőre, ügyecskére,
– rángatóddzam újra e sokk
paralízises ütemére.

Csengessék fel a közösségi
érzést – nagyon fáradt szegény!
hiszen a magány hegyvidéki
szerpentinjein mendegél.

Csöngessenek a hősi pózok
éjre sarokba félretett
páncélján, melyből kilopódzott
a lélek, s fázva didereg.

Ó, és talán még a szirénák
feltámasztják szép hajdani
ihletem, mely a szőke szénák
ölére bújt haldoklani.

És keltsenek életre mindent,
mit elaltatni nem tudok.
Ó, ébresztő! – hogy elaludjak,
hova telefonozhatok?
Közeleg a tél

Születésnapomra

Mikor a tél reánk tör, mintha gúnyos
játékot űzne – megszégyenítőt,
és nyomorúságunkra mutogatna:
– állunk szégyenben színei előtt.

Hideg tekintetével megtapintja
didergő, meztelen végtagjaink,
fagyott testrészt, levágott csonkokat,
torz, béna, félbemaradt pózaink.

Ó, közeleg a tél, – öltözködünk.
Szánalmasan pólyálgatjuk magunk.
Előbb csak kalapot teszünk, még hetykén,
majd szomorún, ha őszül a hajunk.

Sálat kötünk, tömött bundát veszünk,
kitárt mellünk fölé sok puha rongyot,
és sebes ujjainkat kesztyű védi,
ha hozzábotlanak az árva dolgok.

Csendünket bölcsességnek magyarázzuk,
mert félünk már: – ha szólnánk hangosan,
elfog a köhögés; – és nem merünk szeretni,
gyűlölni se: – megöl egy szívroham.

Már nehezül a kor - ránkcsontosodva.
Minden lázunkra fejcsóválva int.
Amit igért – most csendesen leszólja,
s megveti róla szőtt szép álmaink.
A szempontokon át

A görögök élvező bölcsessége és
a felfedezők részegsége kell,
az alkimisták őrült álmai,
a boncolók öngyilkos gyönyöre
a freskófestő derűje,
a gazdag
hercegi gyönyörködők kiképzett
borzongása és szépet értő ujja,
a nagyvárosok új ragályai,
a palotákká kiképzett bujaságok,
betörhetetlen tájakon a pányvák:
a pattanó utak, süvítő vonatok,
a nyihogó hegyláncok és a puszták
szelekbe oldott édes éneke, a tenger
parázna mozdulatai. Ó, mindent akarok!
A túlvilági
gyönyörről már gyermekkorban lemondtam.
Akarom most e kínnal ötvözött világ
minden kis girbe-gurba táját.
Mindent akarok. Hiszen enyém,
enyém a Föld és semmilyen határt
nem ismerek! A szempontokon én
átutazom. Érvényes vízum biztosítja utam
a gyűlölködések zónáin át és a közöny
elvadult senkiföldjén. Mert láttam én
hogy élet van csak, nincsenek határok,
csak rétek, erdők, boronált barázdák,
csak krumpliföldek, hajladozó hátak,
s a politika már
utóvédharcaival meg nem állít,
hogy körbe ne érje vágyam a Földet.
Érvényes vízumot, meghívást kaptam
minden világrészből és sürgető
kérlelést őrzök a szívem fölött.
Halaszthatatlan parancs hajszol engem:
– egy öleléssel birtokomba venni
amit szeretni lehet itt e Földön.

Karácsonyi utazás

1.
Az út, mint nyálas csiga, csúszik,
kettős templomtorony a szarva.
A gyöngyházfényű ködgomolyt
a szél csigaházzá csavarja.

A fák sirató asszonyok,
repedtes fekete kezük;
ujjaikon csordul a sírás:
– Irgalmas tavasz légy velünk!

Robogásunkra felfűződnek
a széthullajtott lenge tájak,
mint a parkőr szegesbotjára
szedegeti a papírkákat.

Hiszen ezen a kis országon
gyorsan, mint egy győzelem híre,
átnyilallunk, vagy amíg egy
gyászhír elér az anyaszívbe.

Aki keleti határáról
indul hajnalban útra,
átvág földjén, mire a Nap
derült egét félig befutja.

Torony, eresz, dűlő, barázda
olyan egyforma minden és
mily egyszerű – mint parolára
feléd nyújtott baráti kéz.

2.
Esteledik, s kétségbeesve
rohan velünk, jönne a táj,
ablakok könnye megeredve
felfénylik a vonat után.

Faluk kis őrző angyalkái,
a lámpák, követnek, – hiszen
ahol nekik kell szálldogálni
hűvös még a menny.

A karácsony most sárbocskorban
jön, nem hóesésben – gyalog.
Kezében égő végű bot van,
játékos villanyoszlopok.

A lombos éj szép karácsonyfa,
alatta jászolok,
körül, sóhajtnak csillagokra
parasztok, pásztorok.

Szerelem

Szerelem, szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
– éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:
de köztük, velük – nehéz.
Szerelmem szeresd őket,
védd őket – jó ügyész.

Szeress, szeress, terelgesd rajtam
mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra – szerelem.

Kiválasztottak ők
– a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: – nélkülünk;
megteremtik, elérik,
élik – de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem – hatalom.

Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! És mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Az értekezlet

(részlet az Utazás Bürokronéziában
című elbeszélő költeményből)

Mint a halakat az ívásra
a faj fenntartó ösztöne,
úgy tereli egy nagy rakásba
e nyájat titkos végzete:
egy ősi, ellenállhatatlan
ösztön ég bennük szüntelen,
erősebben, mint a vadakban
az éhség és a szerelem.

Elönti mind e kis csigákat
már kora délelőtt a vágy:
s a véghetetlen számú nyájat
mély nosztalgia fogja át.
Megrándul, mélyről felvonaglik,
s – e hüllőktől szokatlanul –,
az összeguzsolt nép morajlik,
pórázát rángatja vadul.

E szent rítus, ez ősi ünnep,
e mítosz, istentisztelet,
ahol a fontoskodás tüntet,
e malasztteljes körmenet,
legszentebb, nem nevezhető
áldott szertartás megnevezlek:
(bár e bűnöm nem menthető) –
neved kiejtem: Értekezlet!

Az „Értekezlet” mély, hatalmas,
misztikus, ősi üzenet,
s minden vezető és alantas
csak értekezni született.
Elindul a piciny szívekben
pár langyosuló tintacsöpp,
és kúsznak reggel nagy menetben
a telefondrótok között.

Boldog ekkor minden csiga.
Kalamáris sorsát feledve,
mint nősténye karjaiban,
csúszik – nyelvén – a Szó-Terepre.
S míg iszap húzza, így remeg fel:
– Ó, mégis van hát értelem
életemben: ha én is – egyszer! –
szólok az Értekezleten!

És gyűlnek tapadt nagy rajokban,
hűs üregek mélyeire,
ez a rítus csupán titokban
folyhat, – ne lássa senki se:
a közöny és a céltalanság,
hozzánemértés mint szerez,
bizonyítni hasznos voltát
s hatalmát óvni – érveket.

Leszállnak a mély barlangokba,
a nyílásra zöld szikla hull,
torz betűk sora vicsorogja
a védett írást zordonul:
– „Hogy sokáig élhess e földön,
– a rendeleteket betartsd!
Meg ne próbáld – akármi jöjjön,
hogy Értekezletünk zavard.”

S bent, hagyományos, malasztteljes
négyszög köré borul le mind,
középre megy papjuk, ha csend lesz.
Lomha szíve kolompja ing.
Előírt tátogású szája,
mint partravont halé – mozog,
áhítattal figyelnek rája,
míg bugyborékolva motyog.

Középen ül, meduzafőként,
a főnök, elnök, vezető,
benne nyilatkozik időnkint
a tömeghez szóló idő.
Ragyog, újkori aranyborjú,
akit a tört lélek imád,
és szinte térden issza szomjú
hunyászkodással a szavát.
Nélküled

Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Akác

Sivár vidék hűséges fája
         A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
         elfolyó barázdák felett.

Körötte a silány homok
         minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok
         haragvással markol a mélybe!

Dűlők végén áll, pásztorolva
         nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
         a sziknek, lenn, imádkozik.

A gerléket susogva hívja
         – ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja
         hogy édesebb legyen a nyár.

De tövissel karmol a szélnek,
         Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
         mint golyóban a robbanás.

Árok iszapját, mocsár könnyét
         millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
         szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot
         összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
         értelmet és rendet teremt.
.......