2
     Juhászné Szunyogh Máriának

Az ősz házában voltam, kék falak közt.
Avarpárnán mosolygott barna makk.
Mezőre láttam, önmagamba láttam,
s itt-ott láttam elbújt virágokat.

Az ősz tornácán kis szél körbetáncolt,
s nyílt az ajtó, térség elém szaladt.
Közel megértett, s vigasztalt a távol:
nem érti még e nép a szót: "szabad"!

Távolba néztem, a távolt szerettem,
s a népet? Szántam: együgyű, nagyon!
Szép tavaszait gonosz isteneknek
feláldozta e földi csillagon.

Bólogattak rá, buzgón, fű kalászok.
Magokban Időt várt az értelem.
Csillagot dajkált, fénylett piros termés
csipkebokron, s csókot dobott nekem.

Jövőt kerestem, az Istent kerestem
(képzelt Jövőt, s elképzelt Istenem).
Kirajzolódott másik világ, ország,
s térképe terült szét a szívemen.

Madár szállt. Elszállt. Kék falak közt ősz volt.
Az ősz házában a csend őrködött,
s szívemben vers, világot értő Isten,
el-eltűnődött két könnycsepp között.


Molnár Jolán
kódolt szabadság
A mellékutcán autók haladtak,
Lemenő naptól hunyorgott az ablak,

Háztetők fölött félhomály tenyészett,
S a csöndből, ami tunyán heverészett,

Most esti forgatag, lármás sietség
Araszolt elő, pezsdítve az estét;

Éji szállását egy koldus kereste,
Kószált szélvédett szegletekre lesve,

Galambpár kukázott a szemét körül,
Pofon csattant véletlen – vétlenül;

Résnyire nyitott portálüvegfalak
Mögül lármával teli zenés hangulat

Izzadtságszaga, mint sör fölül a hab
Csordult az aszfaltra, s orron ragadt.    

Szerelmeskedtek, káromkodott a pék,
A boltok zártak, csikordult a fék,

Amúgy a szokásos nyári este volt…
Ősz hajú anyókát egy öregúr karolt

Régen kimondott szó után kutatva,
De elméje rútul cserbenhagyta;

Mentek ráérőn, félig önfeledten,
Ahogy azon a hársvirágos esten

Mikor az ábránd részletekre bomlott,
És semmi, de semmi nem okozott gondot.



Koosán Ildikó
Mellékutcán
Azt kérdik, hogy vagyok? Nem tudom.
„Régen hallottam magamról.”

Valami azt sugallja, hogy ebben az alföldi szabású írásban – több-kevesebb sikerrel – apró történések igyekeznek feljutni az elbeszélés fonalára. Nagy szétterülő síkvidéki helységünkben, majd száz év előtt még a Zombáról elnevezett régi széles utcánkat is a csendesebb környékhez volt szokás sorolni. Akkortájt, – meg egy kicsit később is –, az utca páros számokat viselő oldalán állott az a ház is ahol születtem. Ez a gyermekkoromban még kövezetlen utca vésődött be az emlékezetembe. Kiadós sétákat lehetett tenni rajta. Azért nyújtóztatták olyan hosszúra, hogy két másik keresztben futó kövezett utcára is ki lehessen kevergőzni belőle.

Verasztó Antal
ALKONYATBAN
Hogyha élne, ma negyvenöt éves
lenne és én hajolnék kezéhez,
eres kezét hosszan simogatnám.
Szótlanul vagy egyszerűbb szavakkal
szólnék hozzá, pörölve magammal.

Itt ülnénk a vén fa alatt ketten,
anyám meg ott motozna a kertben,
estefelé, öntözne, dúdolna,
s lazán omló fehér fonalakban
permetezné a víz a virágot,
s habos fejjel túrna apró árkot.

Az asztalon, mint annyiszor régen,
a levelek árnyék-sűrűjében
bor csillanna a csorbult pohárban,
villogna az alkonyi sugárban.
Mosoly ülne apám kék szemében,
s mennyivel több volna az enyémben.

Megbeszélnénk a világ sok dolgát,
mindannyiunk teljesedő-sorsát,
s orrunkból kék füst-növényt növesztve
ülnénk, míg ő lassan fölnevetne.
Estig ülnénk, s én elnézném hosszan,
ahogy ökle az asztalon moccan.

A poharat sűrűn kocogtatnánk,
az is lehet, hogy eldalolgatnánk,
öregesen, hümmögetve, lassan,
míg a Göncöl fénylik a magasban,
s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének,
mint könnyű füst emelkedik égnek.

Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról,
nagyot toccsan, amikor aláhull,
kárál a tyúk, kapirgál a dombon.
Keserűség fojtogatja torkom.
Mintha apám köhögne a ködben,
figyelek a szívverés-közökben.

Nem, bolondság, tavasszal temették,
azóta már hűsebbek az esték,
azóta már szigorúbb az ének,
de a hangom nélküle szegényebb.
Erő kell, hogy magam kidaloljam.
Égitestek vezessétek tollam!

Juhász Ferenc
A VÉN FA ALATT
Szilánkjaira tört bennem a szó,
elvéreztem a hittel.
Más út porozza már lelkem sebét...
Feledését hinti el
a rám telepedett homokvihar,
mintha nem lett volna épp
reményem asztalán - mikor veled.
...együtt terítettünk még.
Te tudtad: utolsó vacsora lesz,
csak azért is porcelán,
üveg és mondvacsinált mondatok.
Szerettél egyáltalán?
Kérdésemet a falnak szegezem,
az rám dől. Pont beillek
eltemetett kedveseid közé
eszményi törmeléknek...
Spórolhatsz a kötszeren, hozzám már
hiába jössz. Kimentem
azon az ajtón, amin egykor be.
Én szeretni születtem.

Dobrosi Andrea
Szeretni születtem
Húsát eszem azoknak,
aki felindítottak.
Akikből ég mellére hágtam
megtépve, -törve testüket
a hétköznapi pusztulásban.

Beroggyant arcukat lenyúzom,
kehes mellükbe marok ujjal,
s összevigyorgunk kocsma mélyén,
kocsma mélyén és állomáson,
tudatlanságuk történelmi
csillaggá szikárult mezőin.

De jaj, ahogy széttépem őket
tehetetlen fogaskerékként,
és ahogy vállon veregetnek,
elébem italt, ételt tesznek,
arcomban az arcukat látják
– hiszen a húsukból zabáltam! –,
jó dózsagyörgyök, mit se bánják.

Mígnem ülök majd asztaluknál,
dalolhatnék, s csak böffenek.
Összevillannak – hiába futnál –,
fölriadtak, fölmetszenek.

Nógrádi Gábor
A JÖVŐ MEGSEJTÉSE
Látod, századszor is magadra maradtál,
rémképekkel nézel most farkasszemet,
megbánás-fogakkal a remény harapdál,
s feletted lemondás démona lebeg.

Mint riadt galambraj felrebben az álom,
odébbszáll, megbújik az ágyad alatt,
ma éjjel nem jön már. Ne hívd minden áron.
A múlt pókhálója arcodra tapad.

Hajdan bátor voltál. Vagy nekem így rémlik.
Füstös kiskocsmákban vedeltük a bort,
Vezettél, tereltél egészen a célig,
mögöttünk helyeslőn hintázott a Hold.

Mondd, miért kellett, hogy benned is csalódjam?
Csak, mert szerettelek, voltam védtelen,
ősi erő, mely tart és felemel, hol van?
Nem győzhetsz le, nem mersz harcolni velem.

Játék a szívvel, az ésszel,
Azzal a csendesülő belső zajjal,
Mibe beleketyeg a hajnal,
S nagy jóindulattal életet ad.
Egyetlen reggel sem tudhatod
Ébredtél, vagy álmodat folytatod
Netán örökre benne feledkezel
Mert nem fogod fel, hogy menni kell.
De hová is, hisz ott vagy hol a végcél,
Mi felé születésedtől kezdve léptél
A valóság ez itt, vagy odaát,
A szíved ver, szellemeddel lát.
Itt élünk-e vagy az az élet,
Hol nem kötik gúzsba a létet,
E reggelen talán nem látod,
Be kell, hogy járd a két világot,
Vagy az összest, ha van még
Mielőtt borítékba tennéd
Egy este a döntésedet.
Te döntésed – tán azt hiszed,
De hajnalonként fogják kezed,
S hogy az út ezúttal hová vezet,
Ő mondja meg! Ő mondja meg!


A. Túri Zsuzsa
Párbaj
Bodó Csiba Gizella
Félálomban
   Egy éve már, hogy a csávaműhelyben dolgozott. Mindig úgy érezte, egy helyen nem bírja ki sokáig, tovább kell mennie. A második munkakönyve is majdnem meg telt már. Egyszer elhatározta, összeszámolja, hány helyen dolgozott, de képtelen volt rá. Többször végig gondolta, de úgysem lenne annak, semmi jelentősége.
   Ezen az egy éven csodálkozott. Nem tudta megmagyarázni, mi tartotta itt. Igaz, a pénze mindig megvolt. A meló nehéz, csak erős férfiaknak való. Hajtani kellett reggeltől. – A bőrgyári csávaműhely nem üdülő! – mondták egymás között a régiek. A vizes bőrök nehezek voltak, mint az ólom.

Kő-Szabó Imre
Mellékvágány
Káosz van. Valamit
tenni kéne hamar!
Mint az oldott kéve
úgy hull szét a magyar…

Hol szótlan hallgatás
tétlen, utat enged
a kapzsi világnak,
míg a nemzet szenved.

Nem segít ma rajtunk
vérmes vagdalkozás,
most igazán fontos
az összetartozás.

Kellő józansággal
meglehet az egység,
legyen magyarok közt
testvéri szövetség!
Ligeti Éva
Valamit tenni kéne
Vinnélek magammal
                 de elragadtak tőlem távoli városok fényei

mint egykor a bringa csomagtartóján vinnélek magammal
de elragadtak tőlem távoli városok fényei
jó megbízható volt a régi földes út
nem a flaszteren tekertem már féltettelek akkor is
mondtam hátraszólva beszélj halljam szavaid
tudjam meg vagy még mögöttem nem hagytalak el...
úgy vinnélek most is magammal meg-megállnék
egy kis pihenőre tépnék néked útszéli virágot
csennék újra egy kis tarlórépát a szügyi földekről
de elragadtak már tőlem távoli városok fényei
azt sem tudom hol élsz merre jársz
hol hajtod álomra fejed s kivel
vigyáz-e rád félt-e szeret-e merem hinni
azért eszedbe jutok néhanap bár izzó lobogást nem remélek
kis pislákolásra talán futja még belőled
ha nem akkor sincs semmi baj kislányom
a bringa gurul tovább de magamhoz kötözlek verseimmel
le ne ess el ne veszítselek végleg mielőtt átsétálok
a túlsó partra legalább addig higgyem
örülsz nekem és nem engeded hogy az árnyak bántsanak odaát...

Ketykó István
A szél
több hangszeren játszik,
dallamából mégis
hiányzik
az összhang.

Mi védtelenül tűrjük
a széllökéseket
és várjuk a rég
áhított csendet.
Péter Erika
Kakofónia
Szerdahelyi Istvántól

lassan körbekerít a halál

őszi nap melegít
hamvad a rózsabokor
rongyos szirmok hullnak a lábam elé

de a tüske-dárdákba
belekapaszkodok mégis
és szorítom mindétig

amíg létem fekete-vörös teje
cseppig kicsorog komor
tenyeremből

lassan körbekerít a halál
 

Vadász János
NEMBÚCSÚ
Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, sarka csorba,
néz egy éltes vajcsuporba.

Rézsút délceg miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, régen érte epedt
a ház népe, ma már repedt,

poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja,
szájról-szájra húzták egykor...
sujtássorán rég csurgott bor.

Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
félrerúgott, saras csizma,
nyikorgó szék, kataklizma.

Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt, antik vekker
dacolva az elemekkel.

Roggyant sezlon, éjjeli tál,
daróc lebben, s szag levitál.
Lebegek hát én is talán
letűnt idők fuvallatán...


Nyakó Attila
Sic transit gloria mundi
56-os kód nyitja a páncélszekrényt
benne elévült vád és bűnrészesség
lyukas trikolor és az elfáradt
gyász csokra
a jeltelen tömegsírokra
de anyák ellen nem emelhetsz vádat
hogy fiukat fejjel lefelé húzták vasra
vagy arccal a földbe kotorták
nem mérlegelnek csak sírnak a lábasba
ki mocskosabb a diktatúra-szolgák
kontra ávóslincselő pogrom
meccsen ha temetőbe járni
marad a szabadidőprogram
mégis - hiába bármi
felmentés ész-ok
hogy akkor és ott
ki volt kenhető marmelád
és ki vevő a szabadság-dumára
hiába áztatnád
össze a karszalagos ruhákat
anyák könnyével utólag
hogy is bocsáthatna meg
a lázadó a megalkuvónak
lepörög csillagok ötágú érve
apák véréből anyák méhébe
öröklődik tovább a
maradék génkészlet
és fülledt hálószobákban
gatyás békegalambok
a korrekten gyávák
kalandorok és félrevert kalandok
egyesülnek a szabadság napjává
Lelkes Miklós
Az ősz házában
Kaskötő István
Kerekes Zsuzsika
Részlet a
„Rejtve, láthatatlanul” című regényből.

Kerekes Zsuzsika, mindenki kedvence az évfolyam egyik legtehetségesebb hallgatója volt. Fehér bőre és ében fekete haja, különösen, hogy apród frizurát viselt egy japán porcelán babára emlékeztetett. Ha énekes lett volna, egy perfekt Csocsoszan, a Pillangó kisasszony. Alacsony termete ellenére, tisztán csengő erős orgánuma volt, Dóri bácsi szerint a legszebben beszélő növendéke volt generációk óta.
Egy alapvető hibája volt, naivan hitt az emberek jóságában és tisztességében. És ez lett a veszte.


mezítláb lépek a kifosztott időbe,
mogyoróbokrok lombjában ajtót
nyit a szél. a Vénusz őrizetlen parázs
az éjszaka egén. senki sem talál
rám, ha neved lángra lobban ajkamon.
hívlak. némán körülrepülöd sóhajom.

kölcsönadom a szemem, kövess
engem a szobába zúduló sötétség
folyosóján. dermedt agyag-ég mered
ránk a plafon. gyorsabban őszül hajam
fehéren izzó hamvadnál. a kertben
elgázolt gyík nyúlik el a hajnal.

piros körték bombázzák a földet.
szád leszek, csak ne vigasztalj
a majd szóval. kezem lesz kezed,
zúgjon simogatásod, mint viharos

Tó, hullámod ragadjon el. 
szívemben álmok-álma, vágyak-vágya.
mellkasomban kimondhatatlan súlyra
ébredek. félhomálylok. fallá magasodnak
a fiókba zárt ereklyék. emléklabirintusban
tapogatózom. ki sosem találok.  

add vissza szemem, nem láthatsz ilyen
nyomorultnak. add vissza szám, karom.
nem szólsz, ujjaid nem hárfáznak hátamon.
halott vagy. halott! édes angyalom. kioltom
arcod délibábját. szememből kiszabadul és
téged keres a megkötözött zápor.

Pethes Mária
félhomálylok
Lehoczki Károly
ÜNNEP
Színmű két részben
Polgármester: Egy angyal vagy, Gálja, mit csinálnék én nélküled?
Titkárnő: Biztosan találna valaki mást, maga elég találékony.
Polgármester: Gyere ide, te, kis bestia, hadd túrok a hajadba! Meg a blúzodba! Huh, micsoda anyagból vagy, a szentjét, az ember tenyere lángra kap a bőrödtől!
Titkárnő: Most már ne, mindjárt megjöhet valamelyik.
Polgármester: Mit ne, mit ne? Le vannak izélve a programjukkal együtt. Várjanak! Csukd be az ajtót!
Titkárnő: Tényleg ne, Szergej Pávlovics, van még két levél megírni, meg a vízügytől...



I.
Úgy vágyom öröklét után
mint a fáraók hajdanán,
és mint mindazon boldogok,
akiknek bizonyság adatott.

Pedig holnapra már csak emlék vagyok,
rég holtak, meg sem születettek álma,
ha keresne, aki nem keres, hiába.
Holnaputánra már emlék sem vagyok.
                   
II.
Mindannyian egy máglyán égünk.
Föláldozhatod te is magad.
A törvény: öröm, hogy te is
az áldozatnak része vagy.

Mi csupa bomlás, bonthatatlan.
Benne csöppnyi önmagad:
a nagy egésznek része vagy.

III.
Aki egyszerűen
van
mindeneknek közös útján
a létezésben,

nem kategorizálható,
ő a kategória,
nem minősíthető,
ő a minőség,

nem sikeres vagy sikertelen,
nem jelentős, nem jelentéktelen,
nem tévedt el és nem talált célt:
semmi se volt és mégis minden: élt.
                 


Bokros Márta
Tűnődő
Asperján György
Mi utánunk...
Mi utánunk marad,
csak kellemes falat
nehéz férgeknek,
mik a mélyben élhetnek,
bontó, gyors baktériumoknak,
mik minket visszaszoktatnak
a semmibe,
miből ide
nem önként, mégis örömmel jöttünk
s várták jöttünk,
miként a múlásunk,
amint a lét ránk unt.

Állapotok

Férfi:
Te és én mindig arról beszéltünk,
hogy a pillanat szépsége megragad,
hogy mit szól hozzá a népség, nem mindegy?
Közben ellopod pénzemet, az tükrömön egy maszat!

Nő:
Pedig sem szabad, sem tevékeny Uram éltem,
jó harcos udvarlóként, álmaimban, hiába hoz
piros rózsát nékem, akkor is kevés, ha
hű harcosként adtad oda élted!

Közbeszólás-kívülről:
Apró világ, nem „lájkokból” áll, másolt gondolattalanság,
izolált világ, trendinek gondolt érzelmesség cyber világ!

Nő:
Kötelékünk…Hiszed, oldhatatlan.
A két világ, mely álomban képzelet:
valóban eggyé lesz? Pedig nem!
Életet gondoltál ide, az van! De nélküled!

Férfi:
Tükrözz vissza valamit, de kopik a foncsor…
Miért kell mindig leszóljalak? Szégyelld el magad!
Apróságokra harapsz, Te nem vagy
sem szabad, sem tevékeny,
és tényleg tudom: ettől az eszmélet még szabad!

Átalakulás

Csak ringnak-ringatnak a szavak,
mert folyóba érve a felnőtté nőtt patak
elhallgat, nagysága már nem szépség,
ott már egy kődarab hiába kiállt!
Partján egy elhagyott kavics lett az
ezerszer lecsiszolt, elgurult gondolat,
pedig előtte repült, volt álom és képzelet,
erős volt, tört, zúzott, jajongott a volt világ!
Erő, hit, remény, és akarat, gyermekei élete
meg az egyén, együtt hitték, mindez az övék.
Szabadság? Hiú remény, homokká válsz apukám!
Új otthon készül belőled betonba keverve, majd
egy bomba robbanása után megint széthullnál!

Végh Sándor
Ikerversek 2.
Lépjünk ki kedves
az eresz alól bátran
s ne nézd, hogy esik.
Vagy ernyőt kerítsek
feléd tartani remegve,
míg bőrömön át lassan
a víz hidegít?
Vállalom azt is, ha kell,
de ázottan szádról
a csók édesebb
keverve könnyel
most és itt -
esőben veled.

Thamássy Nagy Géza
Esőben veled
Haragját hozva tágra nyílt szemében
a hídon át az izmos Ősz rohan.
Szelet kavar, s a fákra csap merészen,
hajában felhők csüngnek rongyosan.

Kihűlt padokra csendet szór a parkban,
a hintaláncra bánatot sodor,
majd szirmokat tép s eldobálja halkan,
tócsák tükrében látni, mily komor.

Amerre lép, elalszik minden árnyék,
szavára lámpák gyúlnak délután.
Néhány bokornak hagyja, hogy még játsszék,
s a rőt bogyókra foltot ken sután.

A lenge ingre rádob egy kabátot,
amint a hold kél, morcosabb megint,
s ahol temetni tegnap gödröt ásott,
a sápadt nyárra gúnyosan legyint.

Kolev András
Az Ősz
Elfogy a jó bor, a pénz, a kóbor
mozdulatok megöregednek.
Takarosan süt be a nap a
kitárulkozó ablakon,
fényében látni lehet ahogyan,
a kőszemcsék élnek a porban.
Borkortyok pörögnek alá a garaton,
elfogy a jó bor.
El kell mesélni ezt a képet.
Szavaink zamata ápol.


Albert Lőricz Márton
Elfogy a jó
kollázs Beckett színműveiből

kedvem volna kiönteni a szívem
egy koszos nyári éjszakán
kalapban és felöltőben előlépni
a keleti oldal sötétjéből
tenni öt lépést előre
aztán meg öt lépést hátra
és a nyugati oldal
sötétjével szemben meg-megállni

kedvem volna kiönteni a szívem
egy csésze zöld fehér vagy piros
tea mellett elüldögélni
feledhetetlen szavakkal ecsetelni
a korlátra támaszkodva
hogy korlátlan itt a sötétben a remény
éjszakából álló évek során
nemigen lehet mit mondani

kedvem volna kiönteni a szívem
a legjobb szándékkal
szívesen hajbókolnék kegyelmes úr
az embernek szüksége van
érzelmekre hajra és bókolásra
arra való a szabadság
hogy ne tegyünk semmit
korlátlan itt a korlátnál a remény

kedvem volna kiönteni a szívem
de most az ágytál van tele



Debreczeny György
kedvem volna kiönteni a szívem
Egy kis halál, mint lenyelt szilvamag,
mint aranyér, mely mit sem ér, csak szúrást
érzel s pergamen arcod elborul, mást
képzelsz magad elé, fiatalabb
tükörképed, hisz lelked még te vagy,
s ha éjnek mélyén asszony karja nyúl át,
rikolthat fájdalmad, mint a vadak,

légy bár végtelent hajtó hullámdúlást
hallgató száműzött, ha kél a nap
– vesszenek téli nyavalyák és hurrák! –,
elég egy kegyes perc, s meddő marad
tengerár, halál s lenyelt szilvamag.

1939-2015
Lászlóffy Csaba
RONDÓ (2)
............