3
Látogató a betegágynál
(Akár meg is történhetett volna)

   A látogató jól szabott öltönyben volt, mellényéből zsebóra lánca kandikált ki. Szép fehér szakálla s bajsza ápolt és pedáns egyén benyomását keltette, tekintette kicsit szigorúnak tűnt. De megkönnyebbítően barátságos  mosolya ellensúlyozta ezt.
  - Kedves Sándor – mondta, és a hangjában meglepő melegség volt. -  Örülök, hogy beleegyezett Voramiti doktor ajánlatába, és hajlandó volt fogadni itt.
  A beteg kicsit följebb húzta magát az ágyon, s valamit mormogott, de alig lehetett érteni. talán azt mondta: Bitte…
  - Megengedi, hogy ide üljek az ágya mellé? – A látogató válaszra nem várva odahúzta a széket a kórházi ágy közelébe, és leült.  – Doktor Voramiti nagyszerű fiatalember.  Lelkiismeretes, s amint hallom, rendkívül biztos keze van. Aligha tudja, hogy az ön válságos pillanataiban éjjel-nappal itt ült az ágya mellett, s aggódva figyelte minden rezzenését…
  - Nem tudom – felelte a beteg -, de éreztem. Hogyhogy ön jött? Helyettesít?
-Vegyük úgy. Ferenczy nagyon elfoglalt, most nem tudott ide utazni. De jövő héten majd ismét…    -  Elég erőt érez most magában ahhoz, hogy feleljen a kérdéseimre?
  - Megpróbálhatjuk - nézett a szakállas úrra a beteg. – Azt hiszem, kezd visszajönni az erőm, csak néha fáj a seb – nyúlt a szíve fölé. – Bele-belenyilal. Ha mozdulok.
  - Kicsit már kell mozognia – mosolygott a vendég. – Az erősödéshez mozgás kell… És étvágy. Az étvágyhoz pedig levegő.
-Na, az volt elég ott a Semmering völgyében, ahol… Ahol majdnem végzett velem egy pisztolygolyó.
-És  ön volt  a fegyver tulajdonosa.
  - Igen. Én… Sőt, én sütöttem el…
  - Tudom.
  - Vallja be, nem mindennapos eset. Július első vasárnapján egy szegény ördög - lehetett úgy negyven éves - fegyvert fogott egy negyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. A szegény ördög és a gőgös úr is - én voltam. A bíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet, és az áldozat - én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nem valami egyszerű dolog, ha valaki - különben józan ésszel - úgynevezett öngyilkos lesz.
  - Nem is olyan bonyolult – mosolygott a hófehér szakállas úr. – Sok ilyet láttam, sok hasonló paciensem volt már. Foglalkozásom…
  - Higgye el, nem vagyok sikertelen. Az irodalomban sem, a szerelemben sem.
Sok asszonnyal volt már kalandom, kapcsolatom. Akadt egyetlen éjszakás, és volt olyan, ami úgy szakadt meg, hogy az élet mindkettőnket erre kényszerített. Van egy fiam.
- Tudom…  Sándorkának hívják. Felkészültem önből.
-Nem voltak durva tények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringi völgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok az volt, hogy megaláztak, elkergettek a hírlaptól, ahol húsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. … Nem egyszer kívánták tőlem, hogy odaírjam a nevemet, mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogy az éles és vad politikai cikkeim java főképpen arra való volt, hogy kormányzatok főként azoknak a titkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tud¬tam volna, hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipulációból kapom, kényes természetem miatt bizonyos, hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteri írnoknak.
- Hát, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez volt az ok.  Pár napja, zavaros álmában egy női nevet suttogott. Úgy értettem: Regina.
- Ön itt volt?
  - Háromszor is, a műtétje óta. Mondtam már, jó kapcsolatban vagyok Voratini doktorral.  Az bizonyos volt, hogy a fizikai sérülést túléli. De a lelki sérülést nehezebb, ott nem segíthet a legjobb sebész sem.
  - Csak ön?
  -  Gúnyolódik? Nem hisz nekem? Mindent megteszek, ha hajlandó velem együttműködni.  Szóval Regina… Ő szakított magával?
  -  Azt hiszem, mindketten szakítani akartunk. Ez nem szerelem volt egyikünk részéről sem, hanem szenvedély. Igen, az. Őrült szenvedély, uram…
  - Szenvedély… Azzal a színésznővel… hogy is hívják? Igen, Margit. A fia édesanyja. Ott is a szenvedély volt a meghatározó?
  - Nem. A szerelem meg a hódítás. Szép volt és tehetséges. Tizenöt éve egy bál vitt Erdélybe. Beültem a  színházba, akkor láttam először.  Majdnem tíz évvel idősebb volt nálam. Miatta maradtam Kolozsvárott másfél évig. Addig tartott a kapcsolatunk.  Nagyszerű asszony, csodálatos anya. Én, az apa, nem sokat tudtam segíteni. Nem az én műfajom…
  - Aztán jött Regina.
  - Voltak mások is. Azt mondták, és én hittem nekik, szép férfi vagyok… Voltam.
  - Csak Regina?
  - Nem… Összejött minden, és én megrogytam. Csak a vadtormának van olyan íze, mint amilyent én most a szájamban érzek.  A napi robot a szerkesztőségben. Már-már az írói tehetségemet is kikezdte. És testileg is lerontott ez a munka. Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztőség piros - poloskás - díványán, éber-álomban várva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszerkesztő magát kikártyázva (majdnem mindig vesztett) megjött a nemzeti kaszinóból és megadta a témát. Aztán elkergettek. Az igazgató. Egy szőrös képű csenevész fiú, még magyarul sem tudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásaimat megvesse, vagy utálja.  Azt mondják: ez a váltógazdaság.  Letiltottak, elárvereztek. 
  - És ehhez jött még Regina…
  - Mondjuk. De nem egészen… Most egy kicsit pihennék, doktor, ha megengedi. belefáradtam, mint az életbe. Csak átmeneti, kis időt kérek.
  - Addig itt maradok, ülve. Rendben?
  - Nem bánom… De ennyi elég is volt. Figyelek.
  - Ott tartottunk, hogy Regina.
  - Igen, ő… Furcsa, de már a neve hallatán is megmagyarázhatatlan vágy fogott el.
  - Mert emlékezteti a vaginára?
  - Talán ez is belejátszik.
  - A libidó. A névhez kapcsolja a fantáziajátékait.
  - Nem ilyen egyszerű, doktor. Hiszen költő lett, és más nevet vett fel. Ehrenthal Regina a lánykori neve volt.  Csallóközi zsidólány, aki azért szakított velem, mert ő keresztény lett, én meg csak egy zsidó firkász.
  - Egy antiszemita zsidó? Ezek a legrosszabbak, mert a saját régi énjüket így próbálják megtagadni.
  -  Van ebben igazság, doktor. De mondom, a neve. A valódi neve.  Ahányszor rá gondoltam. A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele.  És a dús szőrzet, ott alant, ami a nevéről mindig eszembe jutott. Bolond vagyok, doktor?
  - Egyáltalán nem… Szerelem volt? Kérdezem ismét.
  - Őrület volt. Elhagytuk egymást, aztán újra összecsapódtunk. Lefeküdt Jászival.  Nem vagyok biztos benne, de talán Szabó Ervinnel is. Az egy szocialista. A Huszadik Századnak ír.  De mégis…
  - Szép asszony?
-Nagy darab... Ahogy Pesten mondanák: debella. Nem a zsánerem. Csak a teste. A bujasága… Őrjítő. De ezt maga úgysem értheti meg.
  - Nem? Jobban, mint gondolná… Azt hallottam, hogy jó költőnő.
  - Volt.
  - Meséljen róla!
  - Nem akarok, nem tudok…
  A doktor a fejét csóválta:
  - Dehogy nem tud. Mondja el bátran. Ha én az ön homlokára teszem a kezem, akkor sok minden eszébe jut. – S ahogy mondta, tenyerét a beteg fejére helyezte. – Nos…?
  - Igen. Az jut eszembe, hogy egyszer az Adrián… Szeretkeztünk a szállodában, aztán kimentünk a partra, átúsztunk egy kis szigetre, ahol csak ketten voltunk. Levetkőztünk, és őrületesen szeretkeztünk. Egy csoda volt. Felsikoltott a gyönyörűségtől, én meg boldog és büszke voltam, hogy ekkora élménytt tudtam kihozni belőle. Ha küldelek százszor: Százszor visszavárlak.  Amikor gyűlöllek,  Akkor is kívánlak."
-  Ez mi?
  A doktor örült, hogy bevált a trükkje. Nem vette le kezét paciense homlokáról.
- Hozzám írta. Sokat veszekedtünk. Ha nem öleltük egymást, mindig veszekedtünk. Két ölelkezés között is. Aztán elment.
  - Elment?
- Elváltam, otthagytam Juditot a négy gyerekkel. Azaz Bellát… Ahogy tetszik. És megkértem a kezét Renée-nek. Elutasított. Tiltakozott. Szeretőnek jó voltam, de akkor is csak egy zsidó vagyok. "Értse meg, maga azért az én uram marad, mint volt eddig is, házasság nélkül."
  - De hát ő is…
- Ő akkor már buzgó katolikus volt. És vezekelni akart. Furcsa helyzet, ugye, doktor? 
  A látogató szedelőzködött.
  - Ön túléli… Más lesz, mint eddig volt, de túléli, és ragyogóakat fog írni.
  - Más leszek. Igen, biztosan. 
   - Nem kellek én már ide.  Túljutott a krízisen, sőt, a lábadozáson is. Álljon talpra, barátom!
  - Minden jót, doktor. De bocsásson meg, a nevét meg se jegyeztem.
  - Sigmund vagyok, uram... Sigmund Freud.

............